2017. december 1., péntek

Recovery (Toto Wolff)


Sziasztok!

Egy újabb rövid írással jelentkezem, ami ismét egy F1 témájú novella. Gondoltam jó választás lesz, az őszi szünetem lezárására. A folytatásról még nem sok mindent tudnék mondani. Több elkezdett írásom van, mik csak arra várnak, hogy befejezzem őket. Aztán majd meglátjuk. Igyekszem minél hamarabb jelentkezni.

Mailben vagy hozzászólásban (előző bejegyzéshez) még mindig várom az email címeket a régi történetem iránt érdeklődőktől.

Remélem tetszeni fog Nektek, jó szórakozást kívánok!

Vivian



Recovery

"Ha egy ciklustól függünk, akkor a félelem meggondolása félelmetes, még akkor is, ha a ciklus károkat okoz, de néha, mikor megszakítjuk a ciklust, találunk valami jobbat, valami váratlant, amiről soha nem mertünk álmodni. Megtaláljuk a szabadságot, megtaláljuk a békét. "
(A Grace klinika c. sorozat)

Egy barna hajú, jómódú nő állt a svájci magánklinika folyosóján, és az üvegablak mögül bámulta a bent lévő párost. Összetette a két kezét, és mély sóhajtással jelezte megkönnyebbülését. Megkönnyebbült, hiszen Neki összejött az, amiről mindketten csak álmodni mertek.
Such Great Heights
Lehunyta a szemeit, és visszagondolt arra az időre, amikor megismerkedtek. Ugyanazon folyosón, jó pár hónappal korábban. Ő próbált nem összezuhanni a ténytől, hogy elvesztette a társát, a szerelmét, a férjét, és a gyermekei apját, a férfi pedig idegesen toporgott. Remegett, és a kiborulás határán volt. Aggódott a feleségért, akinek az életéért a fal másik oldalán küzdöttek.
Carmen pedig megsajnálta a férfit. Sosem találkoztak előtte, nem ismerték egymást, ő mégis szó nélkül ölelte át. Hiszen tudta, hogy egy ölelés többet ér, mint bármennyi vigasztaló szó. Neki is jólesett volna, ha támaszt kapott volna azokban a szörnyű percekben, amikor döntést kellett hoznia. Amikor arról kellett döntenie, hogy elengedi a férjét, és aláírja a beleegyező papírokat.
Az ismeretlen lefagyott először, majd viszonozta az érintéseket. Ott álltak hosszú percekig, egymás karjaiban, és szótlanul támogatták egymást. Azon az estén talán örökre összefonódott a sorsuk.
A váratlan találkozásokkal és beszélgetésekkel kezdtek közelebb kerülni egymáshoz, amiket a hosszúra és éjszakákba nyúlt telefonhívások váltottak. Kimondatlanul is szükségük volt a másikra. Először csak támaszként, aztán ez átalakult valami mássá. Valami olyanná, ami mindkettejüket megijesztette.
Visszaemlékezett a nő arra a pillanatra, amikor először kapcsolatba kerültek. Nem a találkozásra, és a beszélgetésekre, hanem arra, amikor először megnyitották egymásnak a szívüket. Arra, amikor olyan érzéseket eresztettek be a felépített falaikat lerombolva, melyre talán még nem voltak készen. Akkor legalábbis.
A klinika kávézójában iszogattak, de hosszú percek óta csend telepedett rájuk. A másikat tanulmányozták, miközben mindkettejük keze 1-1 kávésbögrén melegedett. Az időjárás a késő novemberi napokban igencsak téliessé és fagyossá vált, így a kórház körüli szokásos sétáikat az elmúlt héten inkább egy-egy forró italra cserélték.
Toto hosszú percek óta gondolkodott valamin, ami nem hagyta nyugodni. Egy kérdés, melyre csak a partnere adhat választ, hiszen csak ő értette meg. Ő érzi át azt, amivel most meg kell küzdenie.
Carmen látta, hogy a férfi valamin rágódik, ezért bátortalanul előre nyúlt, és kezét, a férfi kissé érdes bőrére helyezte. Ujjaik szinte azonnal összefonódtak, és így ültek addig, amíg a kérdés el nem hangzott a szájából.
Szoktál álmodni Róla? – kereste a választ a zöldes tekintetben. A nő csak szomorúan pislogott rá. Valahogy sejtette, hogy ez a téma szóba kerül majd, és próbált felkészülni, aztán elzárkózni, de erre nem lehetett. Mindkettejük sebe még túl mély és friss volt.
Miről? – hüvelykujjával simogatta a másik kézfejét, miközben próbálta az időt húzni. Próbálta a válaszadást eltolni, még ha ez lehetetlen feladatnak is bizonyult.
A csodáról – fogalmazta meg egyetlen szóval Toto azt, amit gondolt. Amit mások gondoltak. Amikor a feleségét megmentették, az orvosai is hasonló szavakat használtak: lehetetlen, csoda. Csak azután folytatták a reménytelen valóság kemény tényeivel. Az orvosi nyelvvel, melyet az összetört férj nem is értett. S melyet Carmen segített megérteni neki. A doktornő, aki a férjét gyászolta. – Megfordultam az ágyban, és ott volt. Arra kért, hogy a kávém után csináljam meg a reggeli turmixát. Megcsókolt. Valóságos volt. Aztán felébredtem – sóhajtott fel bánatosan. – Te szoktál.. szoktál álmodni?
Nem, nem álmodtam ilyet – válaszolta a nő, de még maga sem hitte el, amit mondott. Ennél nagyobb hazugságot nem is mondhatott volna, de ő nem tudta olyan nyíltan felvállalni az érzéseit, mint a férfi. Ő nem ilyen volt. Inkább elfojtotta a fájdalmát, és úgy próbálta a veszteségeit túlélni. A munkájába temetkezett, és mások megmentésén dolgozott. Csak közben azt nem vette észre, hogy Ő is megmentésre szorult.
Kínosnak érezte a férfi tekintetét, ezért inkább a fehér bútorlapot bámulta miután elfogyasztotta az utolsó korty kávéját is. Úgy érezte, hogy a másik átlát rajta. Belelát a lelkébe és ez megrémisztette. Nem tudott hazudni Neki. Nem akart hazudni Neki.
Egy kopogás – nyögte ki miután ismét összetalálkozott a tekintete a másikéval. Ő elsőre értetlenül bámult rá, és kíváncsian várta a folytatást. – Bekopog az ajtón, mert elfelejtette a kulcsait. Aztán elnézést kér, amiért sokáig dolgozik. A gyerekszoba felé veszi az irányt és eltűnik – sóhajtott fel.
Csak ültek ott, hosszú percekig, míg rájuk nem sötétedett. Míg ki nem tessékelték őket onnan. A szótlan percek, és a kimondott szavak többet értek, mint bármely gyógyszer vagy ölelés. Azon a napon elkezdték befoltozni egymás sebeit.
Carmen mosolyogva gondolt vissza az együtt töltött időre. Valójában sosem mondták ki, hogy együtt vannak, hiszen nem akarták sem Patrick, sem Susie emlékét bántani. Nem mondták ki, de nem is kellett. Egymásra találtak. Megszerette Totot. A kedvessége, az udvariassága, és a támasza sokat jelentett neki. A gyermekei iránti szeretete, és törődése, amivel belopta magát az ő szívükbe is. Szerették Őt. Szerette Őt, még ha nem is akarta az elején.
Félt. Félt attól, hogy újra szeressen. Félt, attól hogy annyi veszteség után, egy újabb érje. Azt nem bírta volna ki. De most mégis elveszíti Őt. Elveszíti, de ezt cseppet sem bánta. Hiszen Ő visszakaphatta a feleségét a hónapokig tartó kómából, míg Ő a halott férjét már sosem fogja. Kicsit talán irigy volt, de ha valakitől, akkor Tototól ezt a boldogságot nem sajnálta.
Ő volt az, aki felhívta a hírrel, amit kollégái tudattak vele. Ő volt, aki idehívta, és aki visszaküldte Hozzá. Habár szerették egymást, a lelke mélyén mindig is tudta, hogy kettejüknek nincs jövője. Aztán a csoda megtörtént. Susie felébredt, és ismét Susie és Toto voltak, és ő, Carmen.
Tudta, hogy mit kell tennie. El kell Őt engednie, hiszen ez a helyes. Bár a szívük talán mást súgott, főleg az előző esti szerelmi vallomás után, amit a férfitől kapott, nem hagyhatták cserben a sérült feleséget, akinek szüksége lesz a csapatfőnökre, de ami a legfontosabb, a férjére. Most neki lesz rá szüksége úgy, ahogy eddig Carmennek volt.
Vetett egy utolsó pillantást a benti párosra, miközben a hangszigetelt üvegre tette a tenyerét. Tudta, hogy ez a búcsú pillanata. Búcsút kell venniük egymástól. Búcsút kell vennie Totótól és megköszönni mindent, amit érte tett.
Nehéz léptekkel fordított hátat, és sétált ki az épületből. A búcsú sosem könnyű, de néha szükséges. Egyedül azt sajnálta, hogy nem tudott beszélni Vele. Nem mondhatta el, hogy ő is szereti és nem mondhatott köszönetet.
Toto pont elkapta pillantásával a távozását, és csak nézte a távolodó alakot az ablakból, amíg el nem tűnt a szeme elől. Örökre.
Aznap este, mikor hazafele tartott a kórházból elővette a telefonját, és az utóbbi hetek legtöbbször hívott számát akarta tárcsázni. Hogy utoljára beszéljenek. Hogy utoljára tudtára adhassa, hogy szereti és félti. Annyi mindent akart volna mondani, végül csak egy mondatot küldött el üzenetként.
 Köszönöm.
Köszönöm.
Szinte pillanatokkal később érkezett meg a nő válasza, mely ugyannyi érzést és mondanivalót sugallt. Érezte a törődést, a szeretet és a szerelmet. A szíve mélyén tudta, hogy érzései viszonzásra találtak, csak Carmennek nem volt olyan egyszerű ezt megfogalmazni és kimondani. Most, pedig, utoljára kifejezte a háláját Ő is. Köszönetet mondtak egymásnak, amiért begyógyították a másik sebzett szívét.