2018. február 24., szombat

Remember I love you 4.


Sziasztok!

Végre sikerült egy kis időt szakítanom arra, hogy befejezzem a történetet. Nem volt egyszerű, mert a munka és egy kis betegség is keresztbe tett ebben a hónapban, nem is egyszer, de ma végre sikerült. Az eddigi leghosszabb fejezetet sikerült összehoznom, de szerintem ezt senki nem bánja. 
A továbbiakról nem igazán tudok nyilatkozni még. Most szeretném az energiáimat majd a Két lépés folytatására és az új történetemre, a Heart by heartra fordítani elsőként. De ez nem zárja ki azt, hogy esetleg nem kapok kedvet majd ide is. Nem tudom még. Majd eldől. Nem akarok ígérgetni! Na de most,

Jó szórakozást kívánok az utolsó fejezethez!

Vivian



Remember I love you
4. fejezet
Vallomások éjszakája

„Találd meg a módját, hogy emlékezz rám… Emlékezz! Emlékezz rá, hogy szeretlek!”
(Stiles Stilinski)


Locked Away
A keskeny, faborítású ósdi falak között nyugtalanság fogott el. Sokadszorra pillantottan a hátam mögé, de egy árva lelket sem láttam. Mióta betettem a lábamat ebbe az átkozott házba, olyan érzésem volt, mintha követnének. Mintha valaki minden egyes mozdulatomat figyelné.
A tarkómon éreztem a meleg leheletet, a lépések zaja pedig visszhangzott a fülemben. Ahogy megfordultam, hirtelenjében elaludtak a fények. Ijedtemben jobbra-balra forgolódtam, de az orromig sem láttam. Közeledő lépteket hallottam, így mit sem törődve kezdtem rohanni az egyik irányba. Az ismeretlen is felgyorsított, de nem mertem hátranézni. Féltem. Sötét volt, és hideg. Már réges-rég megbántam, hogy eljöttem otthonról, de le akartam beszélni a fiúkat erről a hülye fogadásról. Nem szabadott volna belemenniük ebbe. Rossz előérzetem volt, és a férfi, akivel megegyeztek, messziről veszélyesnek tűnt.
Szaladtam, ahogy csak a lábaim bírták az iramot. Nem adhattam fel egy könnyen. Mégis pillanatok alatt történt. Megbotlottam egy kiálló gerendában, és a földre zuhantam. A lépések elhalkultak, csak a hangos szuszogást hallottam. A tenyerem izzadni kezdett, a torkomba pedig óriási gombóc nőtt. Szívem kétszer olyan tempóval kezdett el verni. Olyan érzést volt, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Még levegőt sem mertem venni, nehogy meghallja.
Egyre közelebb és közelebb kezdtem érezni magamhoz, alig néhány centire lehetett tőlem, amikor motorzúgás hangja töltötte be az épületet. Pillanatokkal később már fényárban úszott az egész folyosó, de egyetlen lélek sem ólálkodott a közelemben…
Egy hangos, csilingelő hang szakította meg az édesnek nem mondható álmaimat. Riadtan és zaklatottan bámultam körbe, hogy beazonosítsam hol is vagyok. Kellett néhány másodperc, amíg minden egyes képkocka a helyére került. Unokatestvérem lakására menekültem a délelőtti összeveszésünk után, és több órás sírás után nyomhatott el az álom a kanapén.
Elgémberedett végtagokkal próbáltam felkelni, miközben az átkozott telefon nem hagyta abba a zenélést. Nem akartam róla tudomást venni, pedig tudtam, ha nem adok életjelet magamról, csak rosszabb lesz a helyzet. De úgy éreztem ezekben a percekben, hogy ennél már nem lehet rosszabb. Életem legszebb napjából a legrosszabb lett.
Miután öntöttem magamnak egy pohár vizet, és lassan elkortyolgattam, a táskámhoz léptem, amiben mobilom lapult. Számtalan üzenet és még annál is több nem fogadott hívás várt rám. Legtöbb Eriktől, de akadt köztük Marcotól, Lewytől és Thomastól is. Egyiküknek sem reagáltam, csak lehalkítottam a telefont és visszatettem a táskába. Ekkor akadt kezembe az aprócska kép, mely ismét könnyeket csalt a szemembe. Életem legnagyobb kalandja kezdődött, és bár nem terveztem, lesz 8 hónapom felkészülni rá.
Még a kórházban úgy terveztem, hogy este, vacsora mellett fogom közölni Erikkel, de a terveimet keresztülzúzta a férfi viselkedése, és az hogy, mennyire a szívemig hatolt a szavaival. Nem is sejtette mennyire rosszul esett tőle. Főleg az a feltételezés, hogy belebetegszem a kapcsolatunkba. Egyáltalán nem így éreztem. Boldoggá tett, és remekül megvoltunk, amikor nem emésztette fel a kapcsolatunkat a sérülés, és a kétségbeesés.
Amikor belenéztem a tükörbe, elborzadtam. A szemfesték rászáradt az arcomra, a szemeim pedig vörösre duzzadtak a sírástól. Egy kis hideg vízzel és szappannal próbáltam helyre tenni, de hiába tűntettem el a fekete foltokat az arcomról, nem sokat segített. Szörnyen festettem.
Meglepetésemre látogatóm érkezett. Rátenyerelt a csengőre, és addig nem adta fel, amíg meg nem törte az ellenállásomat. Az ajtóhoz léptem, és a kulccsal babráltam. Aztán kitártam az ajtót, minden idegszálam tiltakozása ellenére.
Marco? – léptem el az útjából, és engedtem, hogy a lakásba lépjen. – Mit keresel te itt? – tettem be utána gondosan az ajtót.
Erik küldött – adta meg a rövid, tömör választ. Szemeim kikerekedtek, hiszen az egyik oka a vitánknak pont Ő volt. Egyáltalán nem értettem semmit sem. – Beszéltünk, és elmondott mindent. Azt mondta beszélnem kellene Veled. Tudja, hogy Vele most nem akarsz.
Hát nem igazán – bólintottam rá. A konyha fele tereltem, ahol forró csoki készítéséhez fogtam. Tudtam, már rég tavaszias idő lett, és elolvadt a hó, de annak idején ez volt a kedvenc italunk. Ő tanított meg erre az isteni receptre. – Honnan tudtad, hogy itt leszek?
Ismerlek Isa – fogadta el az egyik bögre italt, és csak mosolygott. – Látom nem felejtetted el.
Semmit sem felejtettem el, Marco – kortyoltam bele a saját italomba, ami egy kis melegséget hozott a szörnyű perceim közé. Áttelepedtünk a nappaliba, de egyikünk sem akarta igazán megtörni a csendet. Csak bámultuk egymást. Az arcát és a vonásait tanulmányoztam. Egy-két helyen gondterhelt ráncok jelentek meg kisfiús arcán, amit az időnek és a sok problémájának tulajdonítottam. – Újra játszhatsz?
Úgy tűnik igen – mosolyodott el. Mindketten tudtuk, hogy ez csak időhúzás. Időt akartunk nyerni, pedig azt már bőven kaptunk. Heteket, hónapokat, de még éveket is. – Miért mentél el akkor? Miért dobtad el az itteni életedet? – bukott ki belőle a várva-várt kérdés.
Miért dobtam el, ami köztünk volt? – sóhajtottam fel, majd elmosolyodtam. – Ez volt a helyes döntés, te is tudod. Axel nem csak egy barát volt régen, Marco. Mielőtt idejöttem és beléd szerettem, a vőlegényem volt. Voltak olyan dolgaink, ami miatt muszáj volt visszamennünk Antwerpenbe.
Ez nem válasz – rázta a fejét. – Ha már belekezdtél, magyarázd is meg. Magyarázd meg, hogy megérthessem!
Emlékszel a rémálmaimra? Nem csak alvási gondjaim voltak – hunytam le a szemeimet beletörődve. Igaza volt, hiszen megérdemelte a válaszaimat. Megérdemelt egy rendes lezárást, amihez annak idején gyáva voltam. – Azok emlékek voltak a balesetem éjszakájáról. Amit meséltem erről, az csak egy olyan verzió, amit az emberek hallani akartak. Tényleg meghalt a legjobb barátom mellettem a motoron, de nem baleset közben. Illegális motorverseny volt, és az ellenfél szándékosan babrált a motorral és lökött ki minket. Nem voltunk ártatlanok. Bandaharcok folytak, amit Simon halálával elvesztettünk. Axel elmenekült az országból, és én is a gyógyulásom után. Csak míg ő az életét féltette, engem a gyász és a bűntudat üldözött ide. Csak felejteni akartam, és meggyógyulni. És akkor találkoztam Veled.
Bandatag voltál? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Visszagondolva nekem is hihetetlennek tűnt, hiszen nem voltam az a típusú lány. A szerelem viszont őrült dolgokra késztetett.
Szerelmes voltam a bandavezérbe – mosolyodtam el. Mintha már egy emberélet telt el azóta, hogy Axelbe szerettem. – Engem is vonzottak a rosszfiúk akkoriban. Azt hittük a baleset és a menekülés után normális életünk lehet. De Axel… nem törődött bele, elhatározta, hogy bosszút áll az öccse haláláért. Eljött értem, és meggyőzött, hogy le kell zárnunk életünknek ezt a fejezetét végre. Akkor már tudtam, hogy ha ebbe beleegyezem, fel kell adnom az itteni életemet, és…
Engem – fejezte be helyettem a mondatot, így csak bólintottam. Makacsul bámultam a bögrémet, hiszen így nem kellett ránéznem. Féltem, hogy a nosztalgia miatt olyan dolgot tennék, amit később megbánnék. – Visszajöhettél volna utána, nem kellett volna…
De igen, kellett – vágtam a szavába. Nem akartam hitegetni vagy álmokba kergetni, de úgy tűnik visszatérésem óta sikerült, és a lengyel barátomnak volt igaza. – Ezért is mentem el akkor este. Összeszedtük otthon a régi csapatot, és hosszú hetek munkája után sikerült a rendőrök keze alá juttatnunk a bandát. Sajnos ennek is ára volt. A bandánk szétszéledt, Axel pedig… meghalt azért, amiben hitt – osztottam meg vele azt, amit mindenki tudott. Az igazság az, hogy Axel a mai napig éli az életét valahol Amerikában. Új életet kezdett múlt és előítélet nélkül. Nevet változtatott és elintéztük, hogy mindenki hallottnak higgye. Persze szerette volna, ha velem teheti meg ezt, de én már nem voltam szerelmes belé, így útjaink külön váltak. Azóta sem hallottam felőle, de csak reménykedem abban, hogy megtalálta azt, amit keresett, és boldog. – Akkor tényleg eldöntöttem, hogy új életet kezdek. Ebben pedig nem volt helyed. Úgy gondoltam, hogy jobbat érdemelsz. És igazam is lett. Scarlett nagyon aranyos lány, összeilletek.
Annyira szerettelek. Hiába mentél el, és hiába voltam egy darabig mérges rád, ez nem szűnt meg – vallotta be azt, amit én is sejtettem a szívem mélyén. Csak könnyebb volt tudomást sem venni róla. Könnyebb volt a lelkiismeretemnek. – Nem tudom, hogy lehetnék vele ezután.
Tudom. Én is ezt éreztem, mikor elmentem, de emlékszel, hogy mire kértelek akkor?
Találjam meg a módját, hogy emlékezzek Rád – az állam alá nyúlt, és kényszerített arra, hogy felnézzek. Tekintetünk összekapcsolódott, és amit az ő szemében láttam, az hatalmába kerített. Még mindig olyan szeretettel és szerelemmel vizslatott, mint régen. És abban a pillanatban talán én is rá vágytam.
Lassan közelített felém, mintha tartana az elutasítástól, ám mikor ez nem történt meg, ajkaink összeértek, és csókban forrtak össze. Évek után ismét éreztem gyengéd érintését, ami egykoron simogatta a lelkem is. Most viszont… csak egy csók volt. Egy iszonyú jó csók, de már nem éreztem semmit sem. Szerettem Őt, mint embert, de nem voltam szerelmes. Már nem volt meg az az érzés.
Még mindig erre kérlek! – simogattam meg az arcát. – Azt hiszem te is érezted most, hogy ez nem helyes. Haza kell menned, és beszélni Scarlettel. Ne hagyj veszni egy ilyen lányt! Talán még mindig szeretsz, de hidd el, ez a csók bizonyítja, hogy Őt jobban. Annyira kapaszkodtál, kapaszkodtunk a múltban, hogy észre sem vettük, hogy másoknak is ártunk. Szeretem Eriket, és azt hiszem, helyre kell hoznom a dolgot. Valamit el kell neki mondanom – terült el mosoly az arcomon, amikor a kisemberre gondoltam, aki bennem növekedett.
Azt hittem, hogy ez a csók majd bizonyítja az érzéseimet, de… ez azt jelenti, hogy tényleg vége, igaz? – mosolyodott el kissé szomorkásan. Ez a mi történetünk lezárása volt, mindketten tudtuk, éreztük. – Boldoggá tesz? – utalt a csapattársára, de egy csepp féltékenység sem volt a hangjában. Többé már nem.
Csak egy bólintásra futotta, és ez volt a végszónk. A férfi felállt és búcsúzkodni kezdett. Egészen az ajtóig kísértem, ahol csak álltunk egymással szemben. Végül én vettem a bátorságot, és megöleltem. Pár szót a fülébe suttogtam, majd útjára engedtem. Mindkettőnkre várt egy-egy beszélgetés a kedvesünkkel.
Egy órával később kicsit idegesen nyitottam ki a lakáskulcsommal az otthonunk ajtaját. Tudtam, hogy meg kell beszélnünk ezt az egész Marcos ügyet, és el kellene mondanom a babát is. A kisbabánkat.
Isa? – bicegett a nappaliból a kedvesem. Nyúzott volt, és fáradt, de amint találkozott a tekintetünk, megláttam benne azt a fényt, ami a lelket tartotta benne a mai nap. A reményt.
 Sajnálom – szeltem át kettőnk között a távolságot és a vállába fúrtam az arcomat. Ő csak szorosan ölelt, miközben próbálta az egyensúlyát is megtartani. Nem lehetett egyszerű, de nem panaszkodott.
Én sajnálom. Egy idióta vagyok – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Nem tudom mi ütött belém. Én csak… nem akarlak elveszíteni.
Gyere! – léptem el tőle, és a nappaliba vezettem, majd segítettem neki kényelmesen elhelyezkedni. Nem akartam még jobban bántani, így is elég sérelem ért minket az elmúlt időszakban. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetben hoztalak. Csak… magányos voltam. Te ellöktél magadtól a sérülés miatt, és szükségem volt egy támaszra. Nem gondoltam… gondoltuk, hogy megbántunk Titeket.
Rettegtem. Rettegtem, hogy még mindig szereted és Őt választod helyettem. A tehetetlenség miatt egyre mélyebbre csúsztam. Szörnyen bántam Veled, pedig itt voltál, és segítettél. Nem ezt érdemelted – sóhajtott fel bűnbánóan. Erre a beszélgetésre már hónapokkal ezelőtt sort kellett volna kerítenünk, de csak ide-oda tologattuk a problémáinkat, amik majdnem a kapcsolatunk végét jelentették.
Hibáztunk, mindketten – simítottam végig az arcán. Csillogó szemekkel bámultam Rá. Annyira szerettem, és abban a percben fogtam fel, hogy majdnem mindent tönkretettem egy fellángolás miatt. – Valamit el kell mondanom. Csókolóztunk ma. De rájöttünk, hogy nem jelent semmit sem. Talán még mindig szeretjük egymást, de már nem szerelemmel. Hamis ábrándokat kergettünk – ömlöttek belőlem a szavak. Tiszta lapot akartam kezdeni, és ehhez tudnia kellett mindenről. Tudnia kellett, hogy tovább léphessünk, együtt.
Tudtam, mit kockáztatok azzal, ha Őt küldöm utánad – sóhajtott fel. Szemei kissé szomorúan csillogtak, de nem hagyta, hogy félbeszakítsam. Az ujjait a szám elé ette, majd folytatta. – Számítottam ilyen lehetőségre, szóval semmi baj. Köszönöm, hogy őszinte voltál. Ezért csak még jobban szeretlek – nyomott egy puszit a számra. Elmosolyodtam, és úgy éreztem, hogy nincs tökéletesebb alkalom arra, hogy megosszam a nagy hírt vele.
Míg te dokinál voltál, nekem is volt elintéznivalóm az én orvosommal – rajzolgattam köröket a tenyerébe. Nem igazán értette a szavaimat, amiket komor ábrázata is tanúsított. – Ha most egy darabig elviselhetetlen leszek, ne haragudj rám, mert a pocaklakó miatt lesz. – Pillanatokon keresztül csak bambán nézett, majd amint összerakta a képet, elmosolyodott.
Apa leszek? – kérdezte kisfiús mosollyal és csillogó tekintettel. Ha tehette volna, szerintem még meg is pörget, de helyette csak szorosan megölelt, és kezét a hasamra simította. Pár hónap múlva már nem csak ketten leszünk, akkor tényleg igazi család leszünk. – Tényleg egy marha vagyok – jegyezte meg, amin mindketten felnevettünk.
Ezt a napot sosem felejtjük el – motyogtam a fülébe. Eszembe jutott az a mondat, amit pár órája a másik németnek mondtam, és amivel annak idején elbúcsúztam Tőle. – Emlékezz Rá, hogy szeretlek! – toltam el magamtól, és megcsókoltam. Annyi mindennel kellett eddig megbirkóznunk és annyi kaland várt még ránk, hogy ez a mondat felért mindennel. Egy ígéret volt a jövőnkre nézve.